Bébibogyó

Tegnap, a borzasztóan bárgyú ingatlanos szeméből sütött az IQ, állatira idegesített, a homlokára pedig ez volt felvésve:

- When the God gave the brain, I thought it was train, and I asked a little slow one.

- Mikor az Isten az észt osztogatta, azt hittem vonatról van szó és én egy kicsi lassút kértem.

És büdös is volt.

Egyszervolt holnemvolt, de az is lehet, hogy volt vagy nem volt, élt egyszer egy emberpár. Egyiknek volt haja, a másiknak nem volt. De ami kettejüknek volt, egy huncutszemű, csutakhajú - Csutipisti - vigyorimosolyi, hisztipisti, átok kölke. Telt-múlt az idő, éltek-éldegéltek, dolgozgattak, nevetgéltek, házat keresgéltek, kirándulgattak, de sokat nem aludtak. Történt egyszer, hogy a Zisten lenézett reájuk és imígyen szólt:

- Hejjj, teringettét, ezek teljesen kimentek a fejembű! Basszus, már jó régóta szopatom őket! Teszek vélük valami jót.

És lőn, aznap éjjel az emberpár édesdeden, zavartalanul, gyermekmentesen, nyálcsorgatva szunyókált, egészen reggel 5.50-ig. Ekkor az asszony meglepődve-csodálkozva kereste egyetlen magzatát a családi fészekben és így szólt urához:

- Hol a gyerek??? Nincs melletted! Nem jött át?????? Nincs itt?????!!!

- Mittomén, biztos a szobájában….

Az emberpár egyáltalán nem értette a dolgot, nem tudták értelmezni sem hogy minek köszönhető az óriási pálfordulás, mindenesetre egyszeri és egyetlen, megismételhetetlen szerencsének tudták be az esetet. No, de így ment ez másnap, harmadnap és negyednap is. A Zistenhez már nem mertek fohászkodni annyi átvirrasztott éjszaka, megannyi liter kávé és megannyi rosszkedvű, karikásszemű nap után, inkább a bolygók és csillagok különleges konstellációjának, valamiféle felfoghatatlan spirituális jelenségnek vélték a megmagyarázhatatlan keletű pihentséget és szinte egyszerre sóhajtottak fel:

- Ezt nem hiszem el bazmeg, alszik! Talán most, talán-talán-talán…………..

Mikor felcsillant a remény, a szemekbe ismét élet és fény költözött, a Zisten így szólt vala:

- Najóvan bazmeg, csak vicceltem ám:-) a pacikukinak is van vége!

Aznap éjjel két csodás álom közepén, elemébe lendült a kiskorú elemes miniporszívója és óriási hahotával szólalt meg:

- Jipijááájjééééééééé meg Juhééééééééééééjjjj meg Hiiiiiiiihhiiiiiiiiiiii meg Hahaaaahaahahahaha és ismét JUHÉJJJJJJJJJJJUHÉJJJJJUHÉJJJJJJJJJJJ!!!!!!

Mintha azt mondta volna:

- Álmodik a nyomor csórikáim, ti ebben a büdös életben többé nem alszatok, csudijóóóóóóóó,  Jipijjjjááááájjééééééééééééé!!!!!!

Az elemet eltávolítván az emberpár boldogan hajtotta ismét álomra fejét, hiszen tudták, végre megint minden a helyére került, a régi kerékvágásba, és a Zisten csak szopatta őket……………Ámen……

- Apa mit eszel??

- Levest.

- Zsömlét.

- Levest.

- Apa, az zsömle!!

- Anyaaaaa, virág van a pólódon?

- Igen.

- Ki ültette oda?

- Kisfiam ne nyúlkálj ott kérlek, mert még a végén megráz az áram.

- Az ár?

- Az áram.

- Az árad?

Múlt szombaton történt az eset, melynek megemésztése nagyjából eleddig történt meg, és minek köszönhetően önértékelésem ismét vészes, csaknem javíthatatlan csorbát szenvedett. A szomszédasszony lebaszott. Ugyan nagyon diszkréten és sűrű neharagudjdrágám dehátok közepette, de azért mégis. Szerinte csapkodjuk az ajtót és emiatt minden reggel hétkor agyvérzéssel kel ki az ágyból. Gondolom bal lábbal. Én annyit mondtam hogy bocsánat és gondoltam, ha neked az, hogy behúzom magam után a gombos ajtót csapkodás, akkor bazdmeg. Pár perc múltán már úton voltunk Cs.B.-vel Az ELŐADÁSRA, ami talán jövőnk, életük és családunk meghatározója lesz. Ez pont alkalmat adott arra, hogy kettesben eltöltsünk egy csodás órát, khmmm. veszekedéssel. A miről beszélgessünk kérdésre válaszolva, én először kifakadtam hogy ezazországbazmegnemhiszemel és hogy szarabbulélünkmintbármikor és hogytervezzenígyazember és teleatökömazösszesfasszalottfenn után, esszébe fogtam azzal kapcsolatban, hogy miért is lett volna jó pár évvel ezelőtt külföldre költözni és hogy már miért is nincs kedvem. Természetesen az érvek ütköztek és ütköztek, mindennek én voltam az oka - még annak is hogy annó nem mentünk ki, pedig én 3-4 éve még tényleg szívesen elhúztam volna a vérbe - és tudjuk hogy vezetni csak nyugodtan, szépen illik, így egy orbitális fékezés vetett véget a vitának az üvöltözésnek, de asszem előtte másfél perccel elhangzott az is, hogy kiraklakmingyábazmeghanemhagyodabba… Mindezeknek köszönhetően, a hátsó ülésre akkurátusan odakészített CM (cigánymeggy hp, durván jó anyag - ajándék lett belőle) kiömlött és Vasvárig bűzölögtünk immár csendesebben, ugyanis egy mukkot nem szóltunk egymáshoz. Illetve, Cs.B. megemlítette, hogy reméli nem kerülünk közelebbi kapcsolatba egy járőrrel se, mert végem. Valamint, hogy ismételten bebizonyíthassam a férjnek hogy egy közlekedési géniusz vagyok és nyugodt szívvel rám lehet bízni egy egész autót, célunkhoz érve Z. megkérdezte:

- Szerinted kameráztak ott bal oldalt az arborétumnál?? Nem vagyok benne biztos.

- ????????? Ezt tőlem kérdezed????? Én ezeket még a büdös életben nem vettem észre, autót se láttam, nemhogy kamerát!

Erről ennyit, várom a csekket. De hogy visszakanyarodjunk önértékelésem sárba tiprásához: a vita leghevesebb részében Cs.B. közölte, nemhogy külföldön nem tudnék elboldogulni, de itthon se és szerinte  nem tudok beilleszkedni a társadalomba, főleg hogy még azt sem tudom, hogy a szomszédasszony - a gombosajtóslebaszós - két hónapja nyugdíjban van. Én közöltem hogy szarok a szomszédasszonyra, kifejtettem hogy a “nem tudok” és a “nem akarok” tárgykörében óriási eltéréseket látok, a társadalom nem tud beilleszkedni mellém, abszolút nincs igaza és úgy érzem mélységesen megalázott, soha nem bocsátom meg és ekkor jött a mostkiszállszbazdmeg fékezős rész - nem csak azért hogy érzékeltessem felháborodásom súlyát és hogy ittésmostvégemindennekközöttünk, hanem mert szembe jött egy későn észrevett tábla is -. Na, ezután találkoztunk Z.-vel, aki tudatosította bennem, hogy valószínűleg - vele együtt - fizethetünk mint a katonatiszt. Mivel kifejezetten élvezni szoktam Z. társaságát, szerintem tök jó fej, és átsuhant az agyamon hogy mégse balhézzunk már mások előtt, mert még ő is azt hiszi hogy egy társadalom peremére sodródott, lecsúszott némber vagyok, megbékéltem és teljes egyetértésben hallgattuk végig az előadást. Amiből kiderült, hogy valószínűleg nem most lesz az, hogy meggazdagszunk, bárónénak fognak hívni és naponta kétszer körbepásztázom a birtokot a gyönyörű paripámon, a gyönyörű lovaglócsizmámban, a gyönyörű lófarkammal, főleg, hogy rövid a hajam és még lovagolni sem tudok. Az anyaságos pályázat önértékelési részéről ennyit. Azt, hogy a béka valaga alá kerültem és alászálltam a poklokra - ahonnan azért már erősen kapaszkodom felfele -, érzékeltetném az ugyancsak a múlt héten elhangzó kis szösszenettel is.

- Szerinted ma is végig a helyén alszik?

- Tekintve hogy a tegnapi éjszaka, akárhogy számolom november óta a harmadik volt, alig hiszem. Jobban mondva, szerintem nem.

- Te vagy a világ elrontója, minden rossz miattad van, a pesszimizmusod a legmélyebb tengerek valagát nyaldossa.

- Kadafimá’ meghalt!

- Miattad!

A gyerek természetesen éjféltájt megjelent - a szerk.

Nos, elmeséltem az egész társadalomba nem beilleszkedős sztorit K.-nak, mert mégiscsak igazolást kellett róla szereznem, hogy én vagyok hülye vagy a tükör görbe. Aki, Cs.B.-vel azonnal párbeszédbe elegyedett az eset kapcsán:

- Tényleg lehordtad J.-t mert nem tudta hogy nyugdíjas a szomszédasszony?

- Ja!

- Neki ezt nem kell tudnia!

- ????

- Csak neked! Te vagy GYES-en!!!

Locsolóvers Benedek értelmezésében:

Zöld erdőben jártam, kéki gólyát láttam.

El akart hegedülni,

szabad-e locsolni?

Mindenkinek nagyon kellemes, hányás-fosás mentes Húsvéti ünnepeket kívánok! Magamnak is bassza meg……

- Jó napot kívánok!

- Kézcsókolom! Panaszkodjon nekem Drága!

- Hányingerem van.

- Gyerek?

- Van.

- Lesz?

- Nem.

- Pálinka. Pálinka vagy konyak, amelyiket jobban szereti. Igyon! Azért ne azt a kerítésszaggatót, valami finomat, ami jót tesz a gyomrának. Meg tudja inni? Nem undorodik tőle?

- Ja, persze meg tudom! Daedalont szedek, az jó rá?

- Tök fölösleges. Ami jó rá, az a pálinka. Nehogy martinit, meg ezeket a női izéket igya ám! Pálinkát! Nem kell kiköpni!

- Dehogy köpöm ki! Köszönöm! Ezt tudom vállalni! Végeztünk is?

- Végeztünk Drága!

………………………………………………..

Ja! Erős gyanú merült fel, hogy a Babavilág szerkesztősége olvassa a blogom. EGY TERHES NŐ SÜTIT, MONDOM SÜTIT(!!!!) EVETT A MA REGGELI ADÁSBAN! BOTRÁNY! EGY SZAKAVATOTT FÓSZER PEDIG AZT MONDTA, HOGY A CELEBGYEREKEK PELENKÁJÁBAN SEM LÓTUSZVIRÁG NŐ! NEEEEEEMM??????!!!!! HÁT HOVÁ LETT EZ A VILÁG???!!! MIVÉ LETTÜNK EMBEREK???

Tegnap este fürdés után, a következő dalt adta elő egyetlen magzatom, amit nem mellesleg a bölcsiben tanult:

- Hé kicsi lány, hé szia helló, álljunk össze mint két kicsi legó!

Még a hangsúlyozás is tökéletes volt. Aszittem eldobom az agyam és rögvest lepetézek!:-)

Terézanyu pályázat indult - Hogyan változott meg az életem a gyerekvállalással címmel. Vallomásokat várnak egy olyan kérdésről, amelyről idealizált módon illik beszélni, de…. Első olvasatra azt gondoltam, ez az én asztalom. Második olvasatra pedig azt, ha erről én tényleg leírom a színtiszta véleményem és felvállalom, egy ország hördül fel és bizonyosan bitófára kerülök. Nem, nem azt akarom leírni hogy megbántam. Egy cseppet sem. Imádom a gyerekem, óvom, féltem őt és semmi, de semmi pénzért nem változtatnám vissza a dolgokat. De….. Minden megváltozott. A világlátásom, az önértékelésem, a kapcsolatom a férjjel, a szüleimmel, az egész környezetemmel és ami váratlanul ért, saját magammal. Ebben egyetlen borzasztó dolog van: hogy mindezt nem tudom senkivel megbeszélni és ez riasztó.

A párkapcsolatom jónak mondható. A gyerek előtt erre a kérdésre a kiváló jelzőt használtam volna. Gyakorlatilag lekorlátozódtunk a mindennapi problémákra, a gyereknevelési vitákra és a jövőnk tervezgetésére - ami ki tudja mikor realizálódik -, a reggel hattól este nyolcig tartó mókuskerékre. Sehol nincsenek már a filmnézős délutánok, a nagy beszélgetések, a romantikus séták és vacsorák, a mozik, a láblógatós reggelek. Valamelyik este Cs.B. megkérdezte tőlem, boldog vagyok-e. Sajnos, nem tudtam egyértelmű választ adni. Igen, de……… Mindig ott van az a ”de”, amitől nem tudok szabadulni. Apám maximalizmusra nevelt. Sajnos. Ezt soha ki nem mondta ugyan, de én mindig tudtam. Ami miatt egész életemben azt éreztem, hogy soha nem lehetek elég jó. Ami miatt nekem sem elég jó semmi. Mindig többet és többet akarok, mindenből jobbat és jobbat. Észrevettem, hogy én is így nevelem a gyerekem. Ahogy soha nem akartam. Utálok szembesülni azzal, hogy pont ugyanazokat a dolgokat teszem és mondom, amiket régen Apám, és amikről azt gondoltam, hogy na ezt nem, én nem, soha. Én szeretném hogy a fiam elégedett legyen magával, hogy tudjon laza lenni, hogy ne akarjon mindenkinek megfelelni. Mert nem kell. Meg kéne változnom, mert jelenleg egy önértékelési nulla vagyok. A válaszom a férjnek, így folytatódott …….. magam miatt már nem vagyok boldog. Mert szar vagyok………. Mert JÓANYA akarok lenni! Aki soha semmilyen körülmények között nem kiabál, aki kiválóan főz, vezeti a háztartást, soha nem hisztizik senkivel, kiváltképp nem élete párjával, aki mindig csitti-fitti, aki fejből nyom vagy kétezer mesét és verset, aki jó példával jár elől, akinek az időbeosztása a lehető leghatékonyabb, borzasztó klassz farsangi jelmezeket varr, imádja a férje összes haverját, nem ijed meg ha ki kell sütnie egy lagzit, olyan élt (élet?) vasal a pantallóba hogy azt minden bizniszmanus megirigyelhetné és aki MINDIG MINDEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT TÖKÉLETES. Én nem ilyen vagyok. Ezeket a dolgokat például nem tudtam a gyerek előtt magamról. Éltem bele a világba, jól éreztem magam, nem gondolkodtam a jövőn, nem elemeztem magam, nem érdekelt ki mit gondol és úgy ahogy volt, leszartam mindent és mindenkit. Nem gondoltam volna azt sem, hogy a baráti kapcsolataim is megváltoznak. Az a helyzet, hogy mostanában szinte kizárólag a gyerekes barátainkkal találkozunk. Ugyanis velük vannak közös problémáink, jövőképünk. Van egy barátnőm, szingli. Kimondom, irigylem. Dolgozik, bulizik, pasizik, egyszóval éli a világát. Azt a világot, amit én már többet nem élhetek. Nyáron történt, étteremben vacsoráztunk a kis családdal. A lány felhívott telefonon. Elmesélte hogy milyen szuperül van, épp kajakozni készül, versenyekre is jár, egy csomó új barátot szerzett az új hobbijának köszönhetően és akárhogy csűrjük csavarjuk, buli az élet. Egyik fülemmel a csodás beszámolót hallgattam, másik fülemmel pedig a fiam hisztijét az étterem kellős közepén és bámultam, amint a férj épp próbálja felkanalazni a földről a magán kívülre került kölyköt. És ott, akkor, valami eltört bennem. Az ő életét akartam. A lányét, a telefonban. Újra bulizni akartam, nem hazamenni időre, nem gondolkodni azon, hogy másnap melyik szoba takarításának álljak neki, hogy jó irányba halad-e az életünk, hogy bevette-e a gyerek rendesen a gyógyszerét, hogy megette-e a kikészített vacsorát, csak bulizni akartam, vakulásig. Persze tudtam, hogy ez már soha nem lesz így és ideges lettem. Idegesített minden hozzám intézett szó, minden pillantás. Persze egy kiadósat veszekedtünk a férjjel, aminek csak az szabott gátat, hogy Beni beszart az utcán, de úgy, hogy az összes léptünk nyoma látszott. Vicces, hogy épp az mentett meg a végső összeveszéstől és kiborulástól, amitől azokban az órákban kivert a víz. Meg kellett oldani a problémát. Megoldottuk, EGYÜTT.

- ÚÚÚÚÚÚÚÚ mit eszel???

- Kalácsot.

- ÚÚÚÚÚÚÚÚÚ!

- Norbis.

- ŰŰŰŰŰŰŰmmmmmm:-( Már majdnem kértem.

………………………………………………………………………

- Csináltam pudingtortát nézd, tök szép lett.

- ÚÚÚÚÚÚÚÚ, kóstoljuk meeeeeeg!

- Nem lehet, a holnapi bulira lesz.

- Lééééééégysziiiiiiiiiiiiiiinaaaaaaa, csak egy kicsit!

- Nem, a névnapodra lesz!

- Naaaaa, csak megnézem hogy jó lett-e, légysziiiiiiiiiii!!

- Ott a csokid a szekrényben.

- Hmmmmmmmmmmmmmmm, azért!

Ja, és a tegnapelőtt sütött almatorta (másik recept) tegnapra el is fogyott. Még anyós is megdicsérte. Na, ilyensevótmég!

MÉGISCSAK EGY GIGANTIKUSAN ÉS ORBITÁLISAN NAGYSZERŰEN REMEKELŐ, CSODÁLATOSAN BAZINAGY HÁZITÜNDÉR VAGYOOOOOK!

Szerda reggelenként általában nézem a Babavilágot. Illetve mélán bambulok ki a fejemből, miközben arra áhítozom, hogy a kávé pofámba csapó gőze némi életet leheljen belém, illetve hogy ne legyen má’ megint akkora hiszti indulás előtt, mint tegnap és tegnapelőtt és azelőtt és azelőtt. Ugyanekkor, a tévében pedig pirospozsgás kismamák áradoznak terhességükről, a csodáról, a kicsattanó egészségről, no meg a maximális odafigyelésről és a túláradó szeretetről. Nekem meg a gyomrom forog ettől az álszent hazugságtól. Utálom az egész terhes-kismama lét körül forgó, buzgólkodó ömlengést. Minden istenáldott adásban bemutatnak egy terhes nőt, aki almát eszik. Hát kérdem én: miért nem mutatják be a csoki és süti zabálást, a rókázást, a bokákolást és hogy úgy érzi magát egész nap az ember, mintha lenyelt volna egy rothadásnak induló lovat, ami épp most, az értekezlet közepén készül kitörni a karámból? Miért? Miért? Miért NEM???!!! A kiegyensúlyozott almaevést követően pedig jön az ŐSANYA, aki egész álló nap játszik a gyerekkel, mindenféle kézműves foglalkozást űz, noha eddig nem értett hozzá, de most, a gyerek érdekeit és persze fejlődését szem előtt tartva megtanulja és természetesen imádja is, boldogan adja fel családjáért a munkáját, karrierjét és kizárólag egészséges ételeket vásárol, NANÁ hogy a biopiacon. Én meg csak kortyolgatom a tejeskávém, egy csöppet sem gondolok arra, hogy most azonnal szeretnék nekiállni a gyerekkel gyurmázni annak érdekében hogy fejlődjön a kézügyessége, hanem inkább arra, hogy milyen feladatok állnak előttem ma, mi lesz a megbeszélésen és hogy írom meg a következő cikket-tervet-elszámolást-bármit. És már jön is a következő sokk. Az ŐSANYA könyvet ír. Gyermeke minden egyes napjáról-percéről, mosolyáról és bélműködéséről. Ezidáig kábéra hat perc telt el a műsoridőből, de én mostanra már olyan mérhetetlen és végtelen szaranyának érzem magam, hogy azt elmondani nem lehet. Utálom magam, visszafordíthatatlanul. Az érzés pedig erősödik minden egyes szerda reggel, illetve minden, a témában elolvasott internetes fórum és újságcikk után. Csak nő és nő bennem, mint egy nem kívánt dudva, mióta anya vagyok. Mert tudom, nem egy ősanya, egy szuperlatívuszvumen, hanem csak egy mókuskerékben vinnyogópicsogó vagyok, aki bölcsődébe adta a gyerekét és aki nem tud megsütni a grillen egy rohadt halat. De ne szaladjunk ennyire előre… Annak ellenére, hogy felismerem e világ és a média bűzös és fekélyes undorító hibáit, nem tudok szabadulni az áhított tökéletesség érzésétől, illetve annak hiányától. A kommunikáció csodája ez? Vagy a rohanó világ elvárása? Vagy csak egyszerű képmutatás? Csak én vagyok ilyen, csak én nem értek egyet ezzel? Még egyetlen kismamától sem hallottam, hogy nem szeret otthon lenni, hogy megőrjíti a kölke, hogy unja a hisztiket, hogy sokszor megy a könnyebb ellenállás irányába mert elfogyott az ereje, hogyha mégegyszer válaszolnia kell egy miértre bedilizik és egész egyszerűen jobb volna kiszállni. Én sokszor érzem ezt. És ezzel együtt érzem a szaranyaságot, ami elhatalmasodik rajtam. Megfelelési kényszerem lenne? Lehet. Pluszban ezért is utálhatom magam. Esténként pedig néha-néha belenézek a Fókuszba. Ha az eddigi nem adott volna még elég negatív löketet, ott nem csak egyszerű anyákat láthatok, hanem megismerhetem a TÖKÉLETES FASZT! TÖKÉLETES FELESÉG, ANYA, SZERETŐ. 3in1! A mennyekben vagyok, önértékelésem csúcsán. Végre eljön a hétvége, kikapcsolódhatok, semmiféle médium nem állhat utamba. Gondolom én. A férj ekkor kifejti a házitündérségről alkotott ideáját, miszerint HÁZITÜNDÉR AZ A NŐ, AKI SÜT-FŐZ, MÉGPEDIG REMEKÜL! Csodálatos. Akkor almatortát sütök. Mégpedig levelestésztából- naná hogy nem én gyúrtam -, az nem olyan szokványos, ez kell nekünk. 20 perc kiolvadási idő van a papírra írva. Addig elkészítem a krémet, felszelem az almát, melegítem a sütőt, sürgök-forgok, a pozitivitás mekkája dobog a belsőmben. Igen ám, de a tészta nem olvad ki. Most mi a viharvert f..t csináljak? Már minden kész, a sütő beizzítva…… hát beteszem a mikróba. Gusztustalan lett. Olyan gusztustalan, hogy bazmeg az agyvérzés kerülget. Mentem a menthetőt, kicsit meggyúrom, jó lesz. Jöhet a krém. Épphogy belefér az egész katyvasz a pitesütő formába, egyensúlyozok, nehogy egy csepp is kárba vesszen. Természetesen kifolyik. A sütő füstöl……….. és ég. Cs.B. segít. Összeomlok. Nemcsak a sütőt gyújtottam fel, a süti is botrányosan szar lett. Azért még nem adom fel teljesen, Cs.B. kérésére halat sütök grillen. Odaég. A grillező füstöl……. és ég. Egy romhalmaz vagyok. Az egész nap rossz hangulatban telik, pedig hétvége van, örülnöm kéne. Veszekszünk is. Estig bírom. Benit betakarom, megpuszilom, kijövök a szobából és bőgök. Vigasztalhatatlanul. Cs.B. jön, aggódik. És én csak bőgök és bőgök. “SZARANYA VAGYOK ÉS MÉG EGY ROHADT HALAT SE TUDOK MEGSÜTNI!” Cs.B. persze röhög. “Kicsim jó lett az a hal, finom volt, és dehogyvagyteszaranya!” Tudom hogy tényleg így gondolja, és hogy mindennek ellenére talán nem csinálok mindent rosszul, a gyereket pedig imádom, mégis nagyon de nagyon rosszul érzem magam. Mégse lettem se házitündér, se egy tökéletes FASZ! Egyszerűen nem megy. Bárhogy próbálom, nem megy. Türelmetlen vagyok magammal, a gyerekkel, mindenkivel. Görcsösen törekszem a tökéletességre, egy tökéletes FASZ akarok lenni! - Egy pszihomókus rommá keresné magát rajtam, azfix. - És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy nem tudom megalkotni a tökéletes időbeosztást se reggel, se este, hogy nem megyek minden másnap erobikra és nincs olyan alakom mint tíz éve, hogy nincs évi három nagytakarítás, jó esetben is csak egy - és Anyu így is baromi sokat segít -, hogy nincs négy tündibündi csillogó szemű gyerekem csak egy, hogy nincs égbekiáltó karrierem csak egy szimpla munkám (igaz, ez részben azért van így, mert van egy csillogó szemű gyermekem, de ez már legyen egy másik bejegyzés tárgya), hogy nincs kacsalábonforgó, mindig minden körülmények között vidám és kicsattanóan fantasztikus életem, hogy nincs ez se, hogy nincs az se, hogy ilyen se vagyok, hogy olyan se vagyok. Csak én vagyok. Én én vagyok, egy nő, egy anya, és nem egy tökéletes FASZ! Egy dolog eszembe jutott, ami azért némiképp vigasztaló. Korábban két fiú is a következőt mondta, mikor szakított velem: Túl tökéletes vagy nekem!………………………. De az is lehet hogy hazudtak. Ebből a szempontból mindegy is……Hmmmm….. De az is lehet, hogy már nem is akarok tökéletes FASZ lenni!

S végül egy kis szösszenet, kizárólag szaktársaknak:

“Egy nő haja szála többet ér,
mint száz pár szarvasmarha.”

James Howell

- Anyaaa, érzem magam!

- ??????

- Érzem magam!

- Hmm… És jól érzed magad vagy rosszul?

- Azt nem tudom.